Amit az élet az egyik pillanatban elvesz; lehet az egy lehetőség egy érzés, egy gondolat egy remény, érzés, vagy akarat nem megvalósulása, azt mindig kárpótolja valahogy. Mindig visszajön a másik oldalon és azt mondja neked, ha már ennyire szar, tessék, megdolgoztál érte megkapos, de persze nem azt, amit aktualisan szeretnél, lehet valami olyat, amit régebben szerettél volna nagyon. Szóval azt most megkapod, de ami most kell arra még várnod kell. Nem hiszek semmilyen spirituális dologban, nem hiszek Istenben és semmilyen természetfeletti lényben, de valahogy olyan érdekes dolog ez, mindig jön sok rossz után valami jó, ami nem engedi, hogy elhagyd magad. Persze aztán megint jönnek a rossz dolgok, a nehéz megoldatlan feladatok, amiket végülis csak sikerül megoldani, de amikor benne vagy a sűrűjében, akkoör alig látsz ki belőle, és olyan nehéznek, kilátástalannak tűnik minden. Szóval azt gondolom, ezek a véletlen művei. Véletlen, hogy pont akkor jönnek a jó dolgok... Vagy ez is pszichológia? Akkor érzel rá, és tulajdonképpen bármi betöltheti a jó szerepét? Felfoghatatlan dolog számomra mitől alakul az élet úgy, ahogy, mennyi véletlen és akaratlan dolog játszik közbe. Végülis akkor minden se nem rossz, se nem jó? Csak mi tesszük rosszá, vagy jóvá? És a mi pillanatnyi "lelkünk" szűrőjén alakul jóvá, rosszá és mindenféle tulajdonságok által felruházottá ? Vagyis nekünk nincs szerepünk az életben? Csak bábok vagyunk és a körülmények határoznak meg minket és mindent? Nekünk mennyi szerepünk van az életünk irányításában ? Mindenképpen a vezérfonal mentén mi megyünk, csak nem szabad engedni, hogy elengedjük ezt a fonalat, mert akkor nem lesz mit követni és eltévedünk. Kikell állni az érzéseink, az érdekeink, saját magunk mellett, és képviselni azt, amik vagyunk. És akkor talán boldogak leszünk. Eljutunk oda, hogy megvalósítjuk önmagunkat. Persze ez mese; nehéz ezt megtartani; sőt néha képtelenség és már ahhoz sincs erőnk, hogy megálljunk a lábunkon, nemhogy az életünk célját keressük. Pillanatnyi dolgok, aztán majd szépen kialakul minden. Csak el ne hibázzuk, ami azt jelenti, hogy ahhoz a célhoz képest, ne sokat tévedjünk, mint amit kitűztünk magunk elé. De akkor már itt is vagyunk a cél meghartározásánál. Messzire vezet ez... Megfelelések önmagunkanak és másoknak, és egyre inkább másoknak, és önmagunknak.
Most akkor az van, hogy annyi keresgélés után rábukkantam az egyik kedvenc filmem komplett filmzene-albumára, és ez MOST a nagy öröm, a sok rossz után. Most engedek le kicsit, a sok feszültség után. Rene Aubry: Killer Kid - Gyilkos Gyermek (Soundtrack) A zenéhez nincs komment. A szokásos: hidegrázás, és megint képtelenségnek titulálni azt, hogy bárki képes ilyen zenét írni.
És itthon... Az itthoni zene világ... Szóval semmi, de az itthoni zenei világért már nem akarok nyavajogni, úgy szar, ahogy van. Még citromnak se jó, a hozzáállás, a zenei stíliusok végetnemérő harca. Érthetetlen zagyvaság, aktuális trendek, és más semmi. Persze kell a pop, én is szeretem, de csak azt elkönyvelni jónak és lebutítani az embereket, ez nagyon gáz. Épp ezért nincs már mit mondani az egészről.
