Nemtudom mi a faszt bírok ebben a zenében. (Igen, ma megint eszembejutott.) Klaus Schulze zenéje, ahogy már írtam, nekem van teremtve. Egyszerűen tökéletes. Hallgattam más Berlin-School előadót is, nem is keveset, sőt, de Schulze valami olyan tökéletes hangzást, olyan jellegzetes érzést ad át zenéivel, amit még előttte sosem senki. A monotónia, a hosszú-hosszú kibontakozó csodaszimfóniák. Életem szerves részévé vált ez a zene. Ez az én zeném.
És még mindig nem tudom miért szeretem Klaus Schulze játékát, vagyis nem is biztos, hogy tudnom kellene, egyszerűen elég lenne hallgatni. De akkor meg miért keresem az értelmét, hogy miért szeretem ? Mert keresem. De miért? Mennyi miért... :) De akkor is megőrülök ezért a zenéért. Mint Vangelis. Mintha a lelkembe látna. Mintha az érzéseimet szólaltatná meg. Mintha a lelkemből szólna. De nem mindig, nem vagyok lassú, nem vagyok szomorú, egyszerűen imádom a zenéjét. Nekem szól.
Szinte vele élek. Ha egész nap hallgatnám, akkor sem lenne unalmas. Pedig egész nap hallgatom.
Bírom, amikor megyek az utcán, közben megy a Ballett 3, vagy a Constellation Andromeda, vagy a Death of An Analouge. Egy zárt világ tagja leszel. És valahogy tudod, hogy egyedül vagy benne, és büszke vagy rá, és jól érzed magad, de közben egyedül vagy mert, nem tudod, kivel megosztani az érzést, amit akkor érzel, amikor felcsendül a Cello Cum Spiritu, vagy a Sacred Romance. Csak folytogatja a torkodat, és legszívesebben kiabálnál és ordítanál a gyönyörűségtől. És furcsa érzés, hogy egyedül vagy vele. De ezt akartam, egyedi akartam lenni. És sikerült.
Ezt most a Contemporary Works 2 (Disc 2)-ről a Die Prophezeiung erfullt sich hozza ki belőlem. Talán most hallom másodjára, de nem hiszek a fülemnek. Mi ez? Mondjátok meg, mi az az érzés, amikor egy addig sosem hallott ritmust hallasz és ha mikor meghallod, akkor nem akarod elhinni, hogy ez valakinek eszébe jutott és megírta és előadta. Schulzénak eszébe jutott, és megcsinálta. Egyedit alkotott. Az én zeném. Az én zeném. Mit érzek? Nem tudom. Nem hiszem el....
